“-Menj vissza addig a pontig, ahol még jó volt!” Fontos mondat ez, amikor a saját fájdalmadból, traumáidból, gondolkodási hibáidból és negatív énképedből kivezető úton jársz. Hol törtél el, és milyen volt azelőtt?
Ebben a létállapotban hogyan tudsz minőségi módon másokhoz vagy akár önmagadhoz kapcsolódni? Hogyan tudod magadat odaadni egy találkozásnak? Hogyan tudsz őszintén felszabadult lenni, anélkül, hogy belül egy ugrásra kész veterán katona feszültségét hordoznád?
Mindig számítani a legrosszabbra, mert neked most ez jelenti a biztonságot. Jöhet bármi, te felkészült vagy, nem hagytál rést a pajzson…
Milyen volt azelőtt? Tudod, mikor még nem kellett folyton magadat védened… Talán nem is emlékszel már rá. Ha van is némi emlékképed erről az időszakról, meglehet hogy nem a felszabadultság, a gyermeki öröm és játékosság jut eszedbe róla, hanem az, hogy milyen kiszolgáltatott voltál, miközben a biztonság illúziója vett körül. Veszélyes állapot ez, hisz nem tudsz róla, hogy veszélyben vagy, ha tudsz is róla, nem tudod, hogyan védd meg magad.
Milyen volt azelőtt? Talán sosem volt azelőtt. Mindig is az volt, ami most van. Talán te vagy az, aki Lét-Bizalom nélkül érkezett erre a világra, akinek nincsenek emlékei a gyermekkorából. Így a biztonságos, így nem fáj.
Mélyen belül azonban tudod, hogy van benned egy rejtett mesebeli világ, ahol a gyermek részedet őrzöd. Falakkal veszed körül, mert félted a külvilág veszélyeitől. Itt tartod a Lét-Bizalmadat is, ebben a Paradicsomból való kiűzetés előtti állapotban. Itt nincs félelem, itt nincsenek megoldani való problémák, nincs miért feszülni. Nyugodtan ellazulhatsz. Körülötted a könnyed ébredés színei és fényei. Tücsök ciripelés, madárcsicsergés, jegenyefák suhogása és a friss, balatoni szél érintése. Ez az Örök Nyár Birodalma, ahol az idill szinte már elviselhetetlen. Ezért, és, hogy a saját cinizmusodtól is megvédd, inkább bezártad kapuit, és már nem emlékszel rá, hová is rejtetted az ódon, rozsdásodó kulcsot.
Valami azonban mégsem hagy nyugodni. Azért, mert valami hiányzik. Még nem tudod pontosan mi is az, de a hiánya kezd őrjítő lenni. Lehet, hogy találkoztál valakivel, vagy csak hallottál egy szót, megéreztél egy illatot, és mire bármit is tehettél volna, a gyermekkor íze szétáradt a szádban…
Most itt vagy, és érzed, hogy valaki üvölt benned. Valaki követeli, hogy visszakapja az elveszett részeit.
“Nem, ez nem jöhet föl!” -Mormolod magadnak, hisz ezeket a csapokat már régen elzártad.
A fájdalom azonban gyógyulni akar benned. Mikor ráléptél erre az útra, még nem tudtad elképzelni, mi vár rád. Bármennyire is nagy az ellenállás, bármennyire is védeni akarod magadat, ezt már nem állíthatod meg. A folyó mindent elsöprő erővel töri át gátjaidat, hogy kimossa belőled az évek alatt lerakódott üledéket, a haragot, csalódottságot, sértettséget, bűntudatot, dacot és az alacsony önértékelés rossz szellemét. Egyszóval mindazt, ami elválaszt önmagadtól, és ami akadályozza a magaddal való jó kapcsolat létrejöttét.
Milyen volt azelőtt? Ki ez a tiszta tekintetű gyermek és ki ez az érett, felnőtt ember, aki most zokogva öleli őt?
Bizony Te vagy mindkettő, Barátom, és nagy ünnep ez a mai. Egy lélek újra egyesülése önmagával, egy gyermek hazatérése szerető szüleihez. Azokhoz a szülőkhöz, akik talán csak a mesében léteznek. Most mégis ez történik, mert a semmiből érkező spontán kegyelemben bármi megtörténhet.
Lassan elcsitul benned a zokogás keltette remegés. Marad az öröm, a mosoly és a kakukkszó, egy nyáresti emlék örök ragyogása. Lehunyt szemmel is érzed a csendesen csobogó víz felületéről visszaverődő napfényt. Beleharapsz a gyermekkor ízű körtébe, és megadod magad a pillanat szentségének. Ami eddig görcsbe volt merevedve a lelkedben, most annyi év után végre kezd kiengedni benned, és te belelazulsz az örök jelen valóságába.
Milyen volt azelőtt? Már nem számít. Most Isten tenyerén lélegzel.