“-Azt mondják, “azért nincs párkapcsolatom, mert ellenállok az életnek…”
-És mit gondolsz, igazuk van?
-Miért baj az, hogy nem szívesen megyek sehová a szabadidőmben? Egyszerűen jobban szeretek otthon szépen bekuckózni, filmet nézni, olvasgatni.
-Mindezt egyedül szereted csinálni?
-Igen. Így szoktam meg az évek alatt. Nem kell alkalmazkodni, meg attól félni, hogy bántanak, elhagynak, kihasználnak. Egyedül biztonságosabb.
-Ez így teljesen rendben van, viszont azzal indítottál, hogy párkapcsolati témán szeretnél dolgozni. Emlékszel?
-Hát igen, ez a probléma, hogy azért mégiscsak jó lenne, ha lenne valakim. Nem is az a baj, hogy magányos vagyok, hanem az az ijesztő, hogy ezt a magányt mennyire megszoktam. Azért mégsem kellene egyedül meghalni…
-Ezt az ellentmondást neked kell rendezned magadban. Egy párkapcsolat nagyon sok áldást hozhat az életedbe, de ehhez áldozatot is kell vállalnod. Olyan nincs, hogy kell valami, de csak a kellemes részére vagy nyitott. Sem te sem a párod nem lesztek tökéletesek, mégis el kell egymást viselnetek.
-Mi lesz, ha a párom nem viseli el az én tökéletlenségeimet?
-A “mi lesz, ha…” kezdetű kérdések arról szólnak, hogy a kérdező rá van szűkülve a saját félelmeire és szorongásaira. Most azt nézed, hogy mit profitálhatsz egy párkapcsolatból, miközben attól félsz, hogy bántanak, elhagynak majd. Ez egy hiány állapot, melyből nem lehet igazán teljes értékűen kapcsolódni. Arra a belső váltásra van szükséged, hogy meglásd, mennyi értéked van. Ha te elkezded értékelni magadat, magabiztosabb leszel. Az fog átsugározni belőled, hogy mennyi fantasztikus dolgot bele tudsz vinni a párkapcsolatodba. Hirtelen látszani fogsz azok számára, akik igazán tudnak értékelni téged, és igazán látják a veled való kapcsolódásban a perspektívát. Mivel értékelnek, elkezdenek ők is befektetni abba a közösbe, amit együtt hoztok létre. Ebben a közös Térben a hála, a kölcsönös érdeklődésből és hasonlóságból fakadó vonzalom, a tisztelet és érzelmi biztonság lesznek a meghatározóak. Ehhez azonban fel kell szabadítanod magadat a félelmeid alól.
-Oké, ez alapvetően tetszik, de hogy fogjak hozzá?
-Mi a legnagyobb sérelmed az életben?
-Amikor az apám elhagyott. 3-4 éves lehettem. Azt hittem, már rég feldolgoztam. Nem is értem, miért ezt hoztam fel, mikor annyi frissebb élményem van elhagyásról, kihasználásról…
-Talán azért, mert ez a legmélyebb fájdalmad. Itt veszítetted a bizalmadat a férfiakban és úgy általában az életben. Valószínűleg nem feldolgoztad, – hisz hogyan tudna egy 3-4 éves kisgyerek egy ilyen érthetetlen eseményt feldolgozni – hanem felnőttél, és megtanultad, hogyan létezzél együtt a veszteséggel, anélkül, hogy az megsemmisítene.
-Erre így nem gondoltam még, de most, hogy így mondod, azt érzem, hogy szó szerint ez történt.
-Azért jött most fel ez a történet, mert a lelked mélyén, ez a trauma gyógyulni akar. Van kedved megnézni itt a térben, hogyan befolyásolja mindez a jelenlegi életedet?
-Nézzük meg! Látni szeretném.
Az állítás egy pontján:
-Milyennek látod a 3-4 éves részed képviselőjét?
-Először nagyon zavart. Idegesített ez a búvalbéleltség. Olyan gyenge és kiszolgáltatott. Csak ül ott a földön magába fordultan. Miért nem tud felállni, és küzdeni, ahogy én is megtanultam?
-Talán azért, mert nem ez a dolga.
-Mit kellene csinálnia egy ilyen helyzetben?
-Ilyen helyzet nem kellene, hogy történjen. Gyereknek kellene lennie. Felszabadult játékban élni át gyermeki örömöt, aztán belesimulnia az apja biztonságos, szerető ölelésébe…
Ahogy ezek elhangzanak, csendben elindulnak a könnyek.
-Azt mondtad, először zavart. Milyennek látod őt ebben a pillanatban?
Most néznek először egymásra a kislány és a felnőtt nő.
-Édesnek, gyönyörűnek, szeretetre méltónak.
-És még?
-Értékesnek.
-Ez így van. Ő a legértékesebb részed, aki most is értéktelennek hiszi magát. Be tudsz hozzá menni, hogy meggyőzd az ellenkezőjéről?
-Igen, igen, persze. Nem is tehetek mást.
Egy hosszú pillanatig még néznek egymás szemébe egészen közelről, majd összefonódnak szoros ölelésben.
-Te vagy a legnagyobb kincs, tudod? Te vagy a legfontosabb. Úgy sajnálom, hogy ilyen sokáig egyedül hagytalak!
A pillanat szülte katarzis szinte tapintható a Térben, ahogy boldog, felszabadult zokogásban egyesül a lélek azzal, amit korábban lehasított magáról. Közben az apa képvisője is egyre közelebb jön. Az ő arca is könnyáztatta, ahogy védelmező átöleli a zokogó párost.
-Soha többé nem hagylak el titeket.
-Haragszom rád, de nagyon jó, hogy itt vagy.
-A haragod jogos. Nyugodtan haragudj rám! Itt vagyok és elbírom.
-Ettől még szeretlek ám.
-Én is szeretlek. Te vagy a legfontosabb.
Lassan összehangolódik hármójuk lélegzete. Most olyan, mintha egy, hatalmas, lüktető-dobogó szív volnának. Időtlennek tűnő pillanatok telnek el így, mire megszólalok.
-Hogy érzed most magad?
-Nagyon jól. Szeretnék így maradni örökre.
-Ez az állapot most benned van. Ezt fogod hazavinni magaddal. Engedd, hogy belül tovább menjen a folyamat, mert a kislány és az apa keresi most benned a helyét. Így tud megszületni a magabiztos, értékeinek tudatában lévő, felnőtt nő, aki tud kapcsolódni azzal a férfival, aki őt valóban, teljes szívéből szereti, tiszteli és értékeli.”
Amit itt olvastál, az egy valóságon alapuló, fiktív családállítás, mely pontosan mutatja azt az intim, mélységesen bizalmi légkört, melyben az újra találkozáshoz szükséges lelki folyamatok zajlanak. Egy családállítás alatt olyan részeid térhetnek vissza hozzád, melyek révén az emberi kapcsolataid színesebbé, teljesebbé és felszabadultabbá válhatnak.
Ha szeretnél te is eljönni családállításra, várlak szeretettel a nyári alkalmak egyikén.