Tudsz-e, mersz-e vágyni arra, amire valóban szükséged van? Megengeded-e magadnak, hogy szükséged legyen valamire, megengeded-e magadnak, hogy legyenek igényeid, anélkül, hogy azokat külön kiérdemelted volna?
Honnan jön egyáltalán a gondolat, hogy olyan – teljesen jogos – igények megvalósulását, mint:
- Legyen én időd,
- Érezd jól magad a bőrödben (funkcionáljon normálisan a tested, ne járjon folyamatos fájdalommal a mozgás, meg tudd rendesen emészteni az elfogyasztott ételt),
- Élhess át felszabadult, szorongás mentes pillanatokat,
- Olyan munkát végezhess, ahol nem kell szembe menned az elveiddel,
- Legyen egészséges önbizalmad és önbecsülésed,
- Élhess kiegyensúlyozott párkapcsolatban,
- Legyen megnyugtató bevételed a munkádból,
- Legyen elismerve az, ha elérsz valami fontosat a munkádban, vagy úgy általában az életedben,
neked ki kell érdemelned?
Talán nincs is benned ilyen gondolat, az érzés azonban mégis az, hogy “korlátoznod kell” az örömöt, amit átélsz, a vágyaid, álmaid megvalósulását, sőt, akár alapvető igényeidet is vissza kell fognod magadban.
Ott buksz le, mikor a kérdésre, hogy mi az, amit valójában szeretnél, nem tudsz igazán meggyőzően válaszolni. “Azt szeretném, hogy értsem, miért történik velem mindez. Azt szeretném, hogy lássam, mi áll az önszabotáló viselkedésmintáim mögött.” Látni fogod, ne aggódj, de nem ez az, amit valójában szeretnél. Meg akarsz könnyebbülni. Meg akarsz szabadulni a szorongástól. Boldog, beteljesült párkapcsolatot szeretnél. Anyagi és érzelmi biztonságra vágysz és tökéletes egészségre. Felszabadult, örömteli pillanatokat szeretnél átélni. Azt szeretnéd, hogy ne kelljen félned, hogy nyugodt legyen az álmod és könnyed a lélegzeted, hogy legyen jövőd, hogy legyen célja és értelme az életednek.
Az, hogy tisztán lásd, miért bántod magad, és hogy milyen családi történetek és transzgenerációs traumák állnak az önkorlátozás mögött, nem cél, hanem eszköz…
Mikor felejtettél el vágyni az álmaidra? Igen, boldog, beteljesült párkapcsolatot szeretnél. Mikor váltál ennyire szégyenlősség, hogy már ki sem tudod ezt magadtól mondani? Olyan, mintha ez valami titkolni való dolog lenne. Álmaid vidáman csobogó patakjába az élet nagy csalódásai és törései kemény és rideg sziklákat görgettek, így most ezeket folyton kerülgetve próbálod az életed nyugodt, egyenletes áramlását helyreállítani.
A feladatod nem az, hogy megértsd, hogyan kerültek oda ezek a sziklák, hanem az, hogy kiemeld őket az életed medréből. Később, a parton talán még értékes építőkövekké is válhatnak. A megértés ehhez természetesen elkerülhetetlen, de nem cél, csupán eszköz, amihez szintén eszközök kellenek.
Először is össze kell szedned a bátorságodat, hogy egyáltalán rá tudj nézni ezekre nehéz és fájdalmas történetekre, a veszteségre, a meg nem élt gyászra, az elmulasztott pillanatra, a ki nem mondott szavak helyén kongó, kínzó ürességre. El kell engedned azt, ami már nincs, aminek már csak az egyre fakuló emlékébe kapaszkodsz.
El kell fogadd, hogy hibáztál, hogy lesznek át nem élt pillanatok, melyeket sosem kapsz már vissza, hogy tettél olyat, amit rég megbántál, de már nem lesz lehetőséged jóvá tenni.
Ezeknek mind-mind elviselhetetlenül nehéz súlya tud lenni, amíg hozzád vannak nőve. Egy életre beleragadhatsz a vezeklésbe, teljesen mindegy, hogy magad helyett vagy épp valaki más helyett a családban teszed ezt.
Ahhoz, hogy megtedd, amit meg kell tenned a felszabadulásodhoz, energia kell. A tisztánlátás a megkönnyebbülés eszköze lehet, de a felszabaduló energia áramlását, a folyóvá válás testérzetét, a megkönnyebbülésben tudod átélni igazán. Ez fog motiválni akkor, amikor a medredben terpeszkedő szürke sziklákra készülsz ránézni.
“Arra vágyom, hogy legyen bátorságom megtenni ezt és ezt.” A bátorság eszköze annak, hogy megtedd azt, amitől félsz, de nem jelenti a félelem hiányát. Nem a félelem hiánya miatt, hanem a félelem ellenére teszed meg azt, amit megteszel, miközben ugyanúgy félsz, csak az már nem tud az korlátozni. Mindez eszköz csupán.
Mi fog motiválni abban, hogy valahonnan a mélyből felhozd magadban ezt a bátorságot? Mi fog motiválni abban, hogy felülkerekedj a korlátaidon, a hitrendszereiden és mindazon a mentális akadályon, mely előtted, – mint mozdíthatatlannak tűnő szikla – terpeszkedik?
Az, hogy miután ezt megtetted, helyére kerül az önbecsülésed, és olyan erő, hála és felszabadultság jár, amitől szó szerint legyőzhetetlennek érzed magad. Erre az állapotra pedig már lehet vágyni, ezért az érzésért már érdemes felvenni a kesztyűt, és harcolni.
Amikor egész lényedben megérzed, hogy fontos és értékes vagy, hogy dolgod van itt a világban, és az Univerzum valamilyen rejtélyes módon vigyáz rád, mert tervei vannak veled, a támogatottság, szeretet és Lét-Bizalom olyan intenzítással jár át, hogy végre utat engedsz magadban egy rég elfojtott, örömteli zokogásnak. Erre az állapotra, és arra, hogy a legbelső Hited végre megkérdőjelezhetetlenül visszaigazolást nyert, már lehet vágyni. Ez már tud adni olyan motivációt, amivel tényleg hegyeket tudsz mozgatni. Innentől kezdve nem kérdés, hogy kidobálsz mindent a medredből, ami benned eddig a felszabadult áramlást korlátozta.
Amikor tehát azt kérdezem egy családállítás alatt, hogy mire vágysz valójában, akkor tedd félre magadban a szégyenlősséget, a sérelmeket, a fájdalom és kudarckerülést, mert ilyenkor azt a Tet-Megvalósító, Önfelszabadító Erőt szeretném belőled kipiszkálni, amivel igazi, életminőség javító változásokat tudsz elindítani.
