“-Ez rohadt nehéz. Borzasztóan érzem magam ebben a szerepben.
-Bármilyen nehéznek is érzed, maradj benne! Nem véletlenül kaptad. Most épp valami nagyon fontosat tanulsz.
-Ez undorító. Legszívesebben leköpném magam. Azt érzem, hogy képtelen vagyok a gyerekeimhez kapcsolódni.
-Tudod azt mondani nekik, hogy sajnálom? Hisz te sem ezt akartad adni nekik.
-A legszörnyűbb az, hogy még csak nem is sajnálom, csak szeretném sajnálni. Teljesen ki vagyok égve.
-Ez az érzéketlenség valami nagyon mély fájdalomból fakad.
-Nem tudom. Ha így is van, nem érzem.
-Van, amikor valami annyira fáj, hogy már nem is érzed.
-De én szeretném érezni. Ennél a nihilnél még a fájdalom is jobb.
-Akkor mond ki ezt a gyerekeidnek! Látod, itt állnak előtted, és hosszú ideje először figyelnek rád. Tudják, hogy most őszinte vagy és szeretnél valami fontosat mondani nekik.
-Úgy sajnálom, hogy nem érzek semmit! Annyira szeretném, ha érezném.
Gyermekek képviselője: -Mit szeretnél érezni?
-A fájdalmat. Annak a súlyát, hogy nem voltam jelen, hogy nem voltam elérhető, hogy elszalasztottam a legszebb pillanatokat a gyerekkorotokból. Tudom, hogy ezeket a pillanatokat nem kapom vissza.
Gyerekek képviselője egyre dühösebben: -Ahogy mi sem kapjuk vissza. Nagyon kellett volna, hogy ott legyél nekünk. El tudod képzelni, milyen érzés így felnőni? Biztonság és védelem nélkül, hogy nincs, akihez oda lehessen bújni?
Anya képviselője: -Ez egyre nehezebb. Most nincs semmi, csak ez a végérvényes és kitörölhetetlen veszteség.
-Maradj egy kicsit még ezzel az érzéssel!
Anya képviselője csendben zokogni kezd. -Hogy tehettem ezt?
-Úgy, hogy te sem kaptál többet. Le kellett magadban tompítanod a fájdalmat, hogy túléld a gyerekkorodat. Sajnos ezzel az érzéseidet, és a valódi kapcsolódásra való lehetőséget is elveszítetted. Mert csak az tud kapcsolódni, aki sebezhető, aki mer érzelmi kockázatot vállalni.
-Ez annyira szomorú…
-Igen, az, de legalább már kezded érezni, így mindaz a fájdalom és sérelem, melyet eddig magadba fojtottál, végre elkezdhet gyógyulni.
-De hát ez jóvátehetetlen.
-Ez így van. Éppen ezért nem is kell jóvá tenned. Elég az, ha kicsit leteszed a páncélt és közelebb engeded magadhoz a gyerekeidet.
Anya képviselője zokogva: -Annyira sajnálom, úgy fáj, hogy nem voltam veletek.
-Most lehetsz velük. Közelebb tudod engedni őket?
-Mi van, ha nem akarnak közelebb jönni?
-Nem számít. Nem dolguk, hogy szeressenek. Neked kell szeretned őket minden áron úgy, hogy közben rájuk bízod, hogy tudják-e ezt viszonozni. Ezt hívják érzelmi kockázatvállalásnak, ugyanakkor ez maga, az anyai szeretet.
Anya képviselője felemeli a fejét és lassan kitárja a karját a gyerekek felé. Arca könny áztatta, tekintete mégis tiszta és erőt sugárzó. Gyerekek képviselője közelebb lép. Hosszan és mélyen egymás szemébe néznek, majd szorosan átölelik egymást, és engedik, hogy átmossa őket a találkozás öröméből fakadó könnyek lassú folyása. Az idő megáll, a Tér mintha tágasabb lenne és együtt lélegezne velük.
-Hogy érzed magad most?
-Jól, nagyon jól. Olyan, mintha kicsit feloldozást nyertem volna.
-Ez így is van. Nem a tetteid alól, hanem a szembe nézés által a saját bűntudatod alól nyertél feloldozást.”
Ami itt leírtam, az egy valós elemeket is tartalmazó, fiktív párbeszéd egy fiktív, de élményében tökéletesen valódi családállítás végső jelenetéből. Bármelyikünk élhet át ilyet egy családállítás alatt képviselőként.
Amikor megtapasztalod egy végsőkig magába zárkózott, lelkén hozzánőtt páncélt viselő ember alapélményét a saját létezésével kapcsolatban, az nagyon sokat segít abban, hogy elengedd a hozzá hasonló emberekkel szembeni előítéleteidet és prekoncepcióidat. Mikor ezeket sikerül végre letenned, akkor érted meg zsigerileg, hogy ezek az érzések és a saját sérelmeid milyen szinten kötöttek eddig gúzsba. Ezzel együtt fel is lélegzel, és lehetőséget kapsz, hogy a saját felszabadúltabb részeddel kapcsolódhass.
