Férfi téma nők között

A legutóbbi családállításon úgy alakult, hogy egy férfi, és nagyjából 6-8 női résztvevőnk volt. Természetesen minden állítás sok tanulságot, megértést és megérintődést hozott számunkra.

Most azonban elsősorban arról a folyamatról osztanék meg pár fontos felismerést, amikor a férfi résztvevő témájával dolgoztunk.

Szinte már klisé a spirituális világban, hogy “nincsenek véletlenek”. Bármennyire is elkoptattuk idő közben ezeket a szavakat, mégis azt kell mondjam, hogy arra a jelenségre, amit ilyenkor tapasztalunk, nem tudunk jobbat.

Egy csoport nő kapott lehetőséget arra, hogy közelebbről tapasztalja meg azt a kollektív, transzgenerációs férfi traumát, mely oly bénító módon hat öntudatlanul is a magyar férfiak jelentős részére.

Igen, létezik olyan, hogy “férfi lefagyás”. Sok nő panaszkodik arra, hogy párjuk időnként, egyszerűen lekapcsolódik a valóságról, és bénult tehetetlenséggel áll az aktuálisan zajló élethelyzet előtt. Nem tud megszületni a döntés, az abba való beleállás és az ezért való felelősség vállalás.

Így aztán, mindez megint az amúgy is túlterhelt nő vállán landol…

Ez persze a férfinak sem jó. Nem segíti, hogy megtapasztalja a saját megtartó, tett-megvalósító erejét, életben való kompetenciáját.

Amikor pedig a párja mindezt szóvá teszi, lehet sértődötten visszatámadni, azaz “hisztizni” vagy szemlesütve várni a jogos büntetést, esetleg nagy drámák közepette kardunkba dőlni.

Akárhogy is nézem, ezek nem egy felelősségvállalásra képes, felnőtt férfi érzelmi reakciói.

Amikor ehhez hasonló történeteket hallasz, a legkönnyebb dolog, a fenti viselkedéseket mutató férfitól elhatárolódni, és őt – úgy, ahogy van, – elítélni.

Ha ehhez képest azt mondom, “Szegény, nem tehet róla. Az apja alkoholista volt, gyerekként elhanyagolták, stb.”, azzal meg a felelősségét veszem el.

A közös a kétféle viszonyulás között, hogy egyik sem oldja meg a problémát. A férfi továbbra sem találja erejét, míg a nő viszi a hátán a párkapcsolatot, a családot és az élet teljes logisztikáját.

Ami ritkábban jut eszünkbe, hogy kicsit mögé nézzünk ennek a működésnek.

Fontos, hogy lásd, a történelem mindannyiunkon otthagyta az ujjlenyomatát.

A férfi, – kollektív, transzgenerációs szinten, – hordozza magában azt a férfi erőt, mellyel visszaélve, katonák nőket erőszakoltak meg, falvakat gyújtottak fel vagy épp gyerekeket mészároltak le. Emellett ugyanígy, magában hordozza ennek az erőnek a bukását is, amikor nem tudta megvédeni a feleségét, gyermekeit a háború rémétől. Az országot, melyért annyi borzalmat élt át, amelyért maga is ölt, pusztított és amelyért végignézte, ahogy katona társainak testét felrobbanó aknák tépték szét, idegen, megszálló hatalmak ugyanúgy darabokra tépték.

A férfi erő, eme szélsőséges megnyilvánulásai, sajnos sokkal hangsúlyosabbak, mint az egészségesek, mivel ezekhez kapcsolódak a fent leírt, transzgenerációs traumák.

Mit jelent ez praktikusan a jelenkori férfiak számára?

Például azt, hogy rettenetesen félünk a saját erőnktől. Azért, hogy nehogy kárt tegyünk másokban, inkább lefojtjuk magunkban az egyik legfontosabb minőségünket.

Emlékszem egy férfi elvonulásra, ahol a “pszihobox” gyakorlata alatt ez volt a résztvevők egyik leggyakoribb félelme: “-Ha igazán megélem a dühömet, azt az ellenfelem nem éli túl.” Mekkora lehet ez a düh, ha tényleg ennyire tartni kell tőle? Kihez tartozik ez valójában, és mi állhat mögötte?

A düh egy eszköz, hogy megvédd magad. Ugyanakkor, – ha a transzgenerációs fatájáról beszélünk, amögött ott van a csalódottság, frusztráció, tehetetlenség, és fájdalom mérhetetlen nyomása.

Az egészben a legijesztőbb, hogy mindezt, hosszú emberöltőkig el kellett fojtani. Ma már tudjuk, hogy a háborús veteránok, milyen tüneteket hordoznak, milyen valóságos emlékbetörésekkel kell szembenézniük nap, mint nap.

Visszakanyarodva a családállításhoz, legutóbb abban a kivételes lehetőségben részesültünk, hogy egy női résztvevő kapta meg, a fent leírt férfitrauma képviseletét.

Azt gondolom, hogy az a szétszakítottság és ellenséges légkör, mely ma a nők és férfiak között feszül, jórészt visszavezethető őseink háborús tapasztalataira. Ahhoz, hogy ebből egyéni és kollektív szinten ki tudjunk fejlődni, szükséges, hogy egészen zsigeri szinten értsük meg, milyen mérhetetlen fájdalom kering a családi tudattalanunkban.

Ha képesek vagyunk ránézni egymás történeteire, és el tudjuk ismerni ezek súlyát, az csillapítja a megnemértettségből fakadó sértettséget és felébreszti az egymás felé és önmagunk felé való együttérzést.

Az állításban, a háborús trauma képviselője olyan lelki fájdalmat tapasztalt meg, mely azelőtt teljesen ismeretlen volt számára. Ugyanúgy ismeretlen, mint ahogy számomra is az volt, mikor egyszer, egy gyermekként szexuális zaklatást túlélt nő, gyermek részének szerepét kaptam meg.

Ezek az élmények menthetetlenül közelebb hoznak minket egymáshoz. Mert a másik fájdalmának zsigeri átélése új kapcsolódási felületeket épít.

Onnantól, hogy igazán érted, mi rejlik a párod lefagyása mögött, ítéletek helyett, könnyebb lesz együtt érezned vele. Ha ezt sikerül meglépned, ő biztonságban érzi majd magát, és könnyebb lesz dermedtségéből kiolvadnia.

Persze jogos az igény, hogy mindez legyen kölcsönös. A családállítás férfiként is segíthet abban, hogy megtapasztald az egyéni és kollektív női fájdalmat.

Hiszek benne, hogy minden egyes állítás, ahol ez megtörténik, hozzájárul a két nem közeledéséhez, és a közöttük vibráló feszültség oldásához.