Amikor először hallottam a Moving Man férfi elvonulásról, egy dologban voltam biztos: menni akarok, ott a helyem.
Onnan tudom, hogy egy igazán nagy horderejű dologgal állok szemben, hogy egyszerre vonz is és tartok is tőle. Ebben az esetben is pontosan ezt éltem át. Férfiak együtt, testmozgáson, szomatikus technikákon, beszélgetésen és emberi kapcsolódáson keresztül gyógyítják magukban a személyes, családi és kollektív sérüléseiket. Ebből egyszerűen nem akartam kimaradni.
Ami az ezzel kapcsolatos félelmeimet illeti, az részben az ismeretlennek szólt, részben annak, hogy a vezetők nem árultak zsákbamacskát, tudtam jól, hogy ebben a pár napban nagyon sokat leszek a komfortzónámon kívül.
Hazugság lenne azt mondani, hogy sikerült erre felkészülnöm. Lélekben úgy érkeztem oda, mint, aki csatába indul. Ebben a fajta belső munkában azonban a páncélt lehetetlen magadon tartani. Ami igazán meglepett, hogy mennyire természetesen és magától értetődően vettem részt olyan gyakorlatokban, melyeket korábban erős fenntartásokkal fogadtam volna.
Ha megkérdeznéd, mi volt ennek az oka, azt mondanám, hogy az a végtelenül szeretetteljes és biztonságos légkör, melyet a vezetők teremtettek. Jogos a kérdés, mégis hogyan érték el mindezt egy olyan helyzetben, ahol egy csoport férfi gyűlik össze, magával hozva a félelmeit és szorongásait, valamint az ezekből fakadó, elhárító mechanizmusait, rögzült viselkedésmintáit, és az őket általában körülvevő – vélt vagy valós – elvárásokra adott szokásos válaszreakciókat. Arról nem is beszélve, hogy egy alakuló, formálódó közösségben számolni kell azokkal a belső státuszharcokkal is, melyek mentén a résztvevők végül megtalálják a helyüket a csoportban.
A válasz a fenti kérdésre a vezetők példamutatásában rejlik.
Árpi és Greg, – ahogy a gyakorlatokat bemutatták, – maguk is meztelen szívvel, sebezhetőségüket teljes mértékben megmutatva vállalták annak érzelmi kockázatát, hogy mi, a résztvevők, akár meg is ítélhetjük őket, akár csúnyán vissza is élhetünk a bizalmukkal. Ezzel együtt biztonságos kereteket is adtak, ami egy egészen kivételes, kegyelmi állapotnak a légkörét teremtette meg.
Azóta már nem számolom, hányadik elvonulást csináltam végig a vezetésük alatt.
Emlékszem, már az első alkalommal is ment a duruzsolás egy olyan gyakorlatról, ami valójában egy rítus, és arról szól, hogy a résztvevők, egymás után ténylegesen meztelenre vetkőznek és megmutatják magukat a csoportnak. Őszintén szólva nagyon hálás voltam nekik, hogy ez ott és akkor nem történt meg. Amióta az eszemet tudom, a szégyenlősebbek közé tartoztam. Minden öltözés-vetkőzés, átöltözés szituációt, – beleértve az iskolai tornaórákat is, – igyekeztem úgy intézni, hogy minél kevesebb látszódjon belőlem. Megvan ennek az oka, hisz az iskolai bántalmazásokból és megszégyenítésekből megkaptam én is a magam adagját. Így rögzült az a törekvés, hogy kerüljek minden olyan lehetőséget, ahol kicsit is kiszolgáltatott vagyok, illetve felületet adhatok bárminemű bántalmazásnak.
Egy későbbi elvonuláson azonban eljött ennek az – “Ez vagyok én” – nevű gyakorlatnak is az ideje. Bár tartottam tőle, – ahogy figyeltem az előkészületeket, – a szorongás mellett csodálkozva vettem észre, hogy az izgalom is kezdett teret nyerni bennem. Éreztem, hogy itt most valami rendkívüli dolog fog történni. Az ablakok pokróccal való letakarása biztosította, hogy az esetlegesen arra járó kirándulókkal (közvetlenül a kék túra útvonala mellett állt a gyakorló terünk) ne zavarjuk meg egymás folyamatait.
Már az a tény is, hogy mindez egy jurtában zajlott, adott egy szakrális érzetet az eseménynek. A Moving Man elvonulások szemléletmódjához alapvető hozzátartozik, hogy biztatnak arra, menj túl a komfortzónád határain, így szerezve olyan értékes tapasztalatokat és élményeket, melyek egyébként kimaradnának az életedből. Emellett arra is sarkallnak, hogy vállald a felelősséget a saját határaid tartásáért, és, – ha az önazonos érzés az, hogy ezt most inkább kihagynád, nyugodtan mondj nemet a gyakorlatra. Ezeket a fajta határkijelöléseket egyébként minden alkalommal teljes mértékben tiszteletben is tartja a csoport.
Egyszerre teremtettek tehát egy végtelenül biztonságos légkört, és egy egyenrangú, felnőtt-felnőtt kapcsolatokon alapuló, döntéseikért felelősséget vállaló férfiakból álló közösséget.
Az “Ez vagyok én” szertartás arról szól, hogy mikor úgy érzed, rajtad a sor, bemész a körben ülő férfiak által kijelölt térbe, és levéve magadról annyi ruhadarabot, amennyit gondolsz, megmutatod magad a többieknek. Közben mesélsz arról, hogy mi az a testeden, amit szeretsz, és mi az, amit nehezebb elfogadnod, amihez nehezebb kapcsolódnod. A döntés szabadsága és felelőssége a tiéd. Ha nem akarsz, nem mész be egyáltalán, és ezért nem fog senki sem megítélni. Ha viszont érzed a hívást, a tér a tiéd, és abban a pár percben, olyan, ítéletmentes, támogató figyelmet kapsz, mely hétköznapi élethelyzetben rendkívül ritka.
A gyakorlatot ebben az esetben is az egyik vezető mutatta be a csapatnak, majd őt követve, egymás után mi következtünk. Nem volt kapkodás, feszengés és kényszeresség. Két ember között hagytunk elég időt, hogy megérjen a döntés a következő résztvevőben. Az az őszinte, nyílt felvállalás, mellyel az épp soron lévő társunk beszélt a saját tökéletlenségeiről, vagy épp arról amit szeret a testén, és amiért hálás, egyre mélyebb tiszteletet ébresztett bennem. Büszkeség töltött el, hogy része lehetek ennek a csodának, és mélyen megérintett, hogy ennyi bátorságnak és felszabadultságnak lehetek tanuja. Éreztem, hogy én is kedvet kapok, ahogy az izgalom egyre inkább felülkerekedett a szorongáson. A meztelenség végre kezdett a helyére kerülni bennem. Már nem a megalázás és kiszolgáltatottság eszköze volt, hanem kifejezése egy egyszerre mélyen emberi és közben ember feletti erőnek. Vágytam rá, hogy én is átéljem ezt az élményt.
Ahogy lezárultak az előttem lemeztelenedő résztvevő katartikus pillanatai, mély, szinte tapintható csend lett úrrá a csoporton. Éreztem, hogy eljött az én időm, mert ez most az én csendem, melyet az én szavaim és mozdulataim fognak megtörni.
Ahogy beléptem ebbe a szent térbe, a csoda bennem folytatódott. Nem tudom, voltam-e valaha ennyire felszabadult, ennyire tisztán és mélyen önmagam. Miközben beszéltem, körbe fordultam, és megmutattam magam úgy, ahogy azelőtt soha. A tekintetekben ugyanazt az őszinte tiszteletet és elfogadást láttam, mellyel én is az előttem járókat szemléltem. Végül lekerekedett az én folyamatom is.
Vissza ülve a helyemre az az érzésem támadt, hogy ezt most nem csak magunkért tesszük. Ami ott történt, az azt a célt is szolgálta, hogy felszabadítson minden előttünk járó férfit, akit valaha megaláztak, akinek a férfiasságát valaha kétségbe vonták vagy azt tőle elvitatták, azon az alapon, hogy a teste eltér a tökéletesnek elfogadottól. Volt idő nem is olyan rég, amikor egy aprócska bőrfelület megléte vagy meg nem léte a hímvesszőn, egy férfi számára élet és halál kérdése volt. Az a történelmi tény, hogy bármikor az utcán megállíthattak és ellenőrizheték, hogy körül vagy-e metélve, kollektív traumaként ott él minden férfiban, hisz nincs olyan család, akinek az ősei valamilyen módon ne kapcsolódnának ehhez az időszakhoz. Hiszem, hogy ebben a szertartásban ez a trauma is tudott gyógyulni valamennyit.
Önként belépni a térbe és lemeztelenedni, most felért egy beavatással. Talán volt is hasonló rítus egy archaikusabb világban, ahol ez annak kifejezését szolgálta, hogy a férfiak közössége magába fogadjon egy fiatal felnőtt férfit, teljes jogú, egyenrangú tagjaként.
Nem tudom, Árpiban és Gregben tudatosult-e a jelentősége annak, ami ott történt, nekem azonban jól esik az a gondolat, hogy ennek a rítusnak és magának a Moving Man elvonulásnak a mentén egyéni, családi és kollektív férfisebek indultak végre gyógyulásnak.
Hálás köszönet a vezetőknek a szervezésért, tér tartásért és a bátor és őszinte példamutatásért. Ha férfiként szeretnél, mély önismereti utat bejárni és egyre jobb kapcsolatba kerülni saját magaddal, csak ajánlani tudom neked a Moving Man-t.
Ha szeretnél te is eljönni családállításra, várlak szeretettel a nyári alkalmak egyikén.